Biztatás...

Nos... Tudom, hogy február közepe van, és már egy jóideje semmit sem írtam. Sok kifogásom van, így fel is sorolom ezeket. :D Először is, nem túl sok időm volt arra, hogy írjak. Másodszor, nem is volt kedvem írni. Jövök-megyek, mindennap mindenki hallja a nyafogásom. Harmadjára pedig, nem is tudtam miről írjak... velem sose történik semmi. Most fogok erre rácáfolni a következő mondatommal. Iszonyat pörgős az élet. Egyik nap a másik után elröppen, úgy, hogy tudom, hogy csináltam valamit, de nem maradt meg. Szerencsére nem száraz napok ezek, átélhetetlen, vagy hasonlók, csak hosszú és fárasztó tud lenni olykor. Isten áldása viszont elkerülhetetlen. Mindennap jó úgy ébredni, hogy tudom, ott van, és Ő segít elhinnem az ébren töltött első pillanatomtól fogva, hogy érdemes volt felébredni, és kikelni az ágyból, és nekiállni a napnak. És este fáradtan is Ő altat el a tudattal, hogy a következő napra is szükség lesz rám. Hihetetlenül gyötrő és bántó érzés használhatatlannak érezni magad, a világ legértelmetlenebb dolgának lenni, és mégis... Ő iszonyat értékesnek tart. Sok ember fülébe is súgja ezt a "hazugságot" is rólad, hogy megszeressenek, meglássák, hogy mennyire klassz vagy, mennyire "ott vagy". Te meg csak nézel ki a fejedből, hogy mégis miééért? és hooogyan?. Isten valami nagyon klassz. Mostanában 1 szót helyezett a szívemre, ez pedig a kegyelem. Bármire nagy kerek szemekkel nézek, hogy miért kapom, miért van, miért vagyok ilyen, stb, a válasz mindig ugyanaz: mert az Ő kegyelméből van. Nos, a sok jóság mellett sok a nehézségem is (ki gondolta volna). Kezdem azt észrevenni, hogy sokkal érzékenyebb vagyok, már egy ideje. Na erről sürgősen le kell szoknom! Biztos vagyok benne, hogy emiatt nem igazán leszek népszerű a barátaim körében, sőt, már most érzem, hogy talán sok-sok esetben inkább bekéne fognom a szám, és nem nyihogni össze-vissza. Na de mégis annyira sokszor sok minden bánt, és nem tudom bent tartani... Viszont terhelni a más amúgy is terhelt embereket nem akarom, nem tehetem meg. Mindenkinek meg van a maga problémája, nemhogy még az én plusz hülyeségem hallgassa. Mostanában talán az is a bajom, hogy könnyen képes vagyok elbújni minden elől, csak magammal lenni, túl sok időt bent tölteni, és azon elmélkedni, mennyire gáz vagyok. Sokan azt gondolhatják, ha magamat piszkálom, én csak ego simogatásra várok, és igazából semmi bajom. Az a helyzet, hogy ez nálam nem így van. Ha valamit így oltok, azt komolyan gondolom, vagy gondoltam. Tényleg sokszor jól tud esni egy elismerés, egy biztatás, egy ölelés, vagy simogatás, kb bárkitől. Rengeteg a harcom, rengeteg hülyeség megtudja "keseríteni" az életem, talán nagy részéről kb senki nem is tud, de nem is baj, ez így van rendjén. Sokszor rosszul is kezelem, vagy próbálom feldolgozni, úgyhogy tényleg bocsássatok meg, akiknek panaszkodni szoktam, vagy hasonlók; nem szándékos az agyölés, csakhát Dorkásnak is olykor szüksége van lelkigondozásra. Ne aggódjatok am, most ne higgyétek azért depressziónak, vagy full kedvetlenségnek, vagy úgy, hogy semmi életkedvem nincs. Arról van szó, hogy sokszor, amikor leterhel valami, szükségem van a meghallgatásra, a segítségre, és a megszeretgetésre. Egyébként a mostani nagyon hideg, havas időszak után örömmel tekintgetek ki az ablakon, hogy kezd enyhülni az időjárás, jobban lehet sétálgatni, ide-oda eljárni. Már nagyon várom ezeket az alkalmakat. Habár most az a helyzet, hogy perpill lázas vagyok és érzem, hogy fájnak az ízületeim megint -.- remélem nem tart sokáig, és elmúlik minden. Na viszont az új szobatársamról nem szeretnék elfeledkezni említést tenni. Szóval Barbiéktól átköltözött hozzám Júlia, a kis édes tengerimalac hölgy. És igen.... igazi hölgy, néha tud úgy viselkedni :D. Ezek mellett kiváló alvótárs, nem zörög fel, nem visítozik, stb. Igazi szeretnivaló kis dolog. :)