"Valami véget ér..."

"Valami véget ér, kezdődik más talán.." Egyik kedvenc énekem, melyet az énekkarral éneklünk kb mindig. Szeretem, mert vidám, de mostanában inkább elgondolkoztam a szövegén. Ez az első sor nem igazán szívderítő. Ha valami gázság végére utalunk, az úgy oké, de egyébként nem igazán jó. Mostanában elég sok ilyen "Valami véget ér" dolog megfordult az életemben, melynek nem volt "kezdődik más talán" folytatása. Véget ért, és ennyi. A nagy űr ott maradt, és még a remény is szertefoszlott. Sajnos ilyenből elég friss élményeim vannak. Így is totálisan gyengének érzem magam, nemhogy az ilyenek után. Nem is igazán tudom kezelni, de talán nem is kéne próbálkoznom, hiszen mindig kardba dőltem a próbálkozásaimmal. "Kezdődik más talán". Ez olyan megnyugtató, annyira sok reményt ad, és békességet, hogy van tovább. A reménytelen helyzetekben is eddig az Úr mindig megmutatta, hogyan tudok kikeveredni, de csakis ővele. Amikor mindig azt gondoltam, hogy a kiáltásom a semmibe száll, hogy nincs senkim aki meghallgasson, szeressen, támogasson, magához öleljen, vagy csak simán ott legyen nekem,... akkor Ő még mindig ott volt, odafordult, és vigyázott rám. Erről viszont egy másik dal jut eszembe: "How deep the Fater's love for us". Gyönyörű, meghat, megmosolyogtat, megvidámít. Sírva, nevetve, szomorúan és boldogan lehet egyaránt énekelni. Egyébként nincs igazán okom a panaszkodásra, ugyanis az Isten egyfolytában vezet és megáld. Nemrég nyihogtam itt nektek (mondjuk máshol is), hogy nincs munkám, stb, degáz, meg hasonlók. És az a helyzet, hogy hivatalosan november 1-e óta van munkám itt Bodrogon. Gyógypedagógus asszisztensként vagyok itt, és az ezzel kapcsolatos képzést is lassacskán csinálom. Hatalmas megtapasztalás volt az egész mindenség ami e körül összejött. Teljesen úgy történt, ahogy az életben nem gondoltam volna. Nem kapartam érte, csak volt néhány kedves-aranyos emberke, akik persze úgytűnik szeretnek is, és segítettek, hogy ezzel a munkával egymásra találjunk. Nagyon gyereknek érzem néha magam, még fiatal vagyok, nekem lenne iskolában a helyem. De ezt a feladatot kaptam, és hiszem, hogy azért, mert az Úr alkalmasnak talál rá, illetve azzá tesz folyamatosan. Érzem a fejlődést, bár felnőni, nekem örök gyereknek elégé fura még. A sok boldogság ellenére sok a harc is természetesen. Sajnos vannak váratlan dolgok is, amik hirtelen értek mostanában, és nagyon nem tudom jól feldolgozni. Fáj a szívem, érzem, hogy "megrepedt". Sok fájdalmam miatt nagyon nehezen kászálódtam ki a helyzetekből általában, és ez részidő borzasztóan lassú. Valahogy igyekszem ezen gyorsítani, és nem engedni magam, hogy leragadjak az érzelmeim lemaradása miatt. Szeretnék túllépni, túllátni a dolgokon hamar, és nem hagyni magam őrlődni. Borzasztó tudok lenni. Na mindegy. November közepe fele járunk. Aki ismer, tudja, hogy ilyenkor indul be a Dorkás agyban, hogy húúúú mindjárt karácsooony! :D Ez igazából nem félelmetes dolog, viszont kiakasztó tudok lenni (szerintem). Annyira szeretem a karácsonyt, hogy mindig jó hamar elkezdek gondolkozni, hogy mit és hogyan és miért csináljak, és lesz, stb. Elkezdtem a kis listáimat írogatni róla, meg törni a fejem természetesen. Már kb "érzem a karácsony illatát". :) Várom nagyon a sok programot, ünneplést. De erről majd később. Kérlek, gondoljatok rám, nagy szükségem van most főleg arra, hogy imádkozzatok a szívem "gyógyulásáért". (Egyébként azért dalokban fejeztem ki a gondolataim elejét, mert ezek vannak a szívemen most, illetve a kórussal sokat próbálunk mostanában egy fellépésre)