Újra ott tartok, hogy a régi sebek, illetve a nemrég szerzettek felszakadtak, és fájnak, mintha gyógyíthatatlan szívfájdalmam lenne... A régmúlt dolgai visszaköszönnek, apró dolgokban megmutatják magukat, hogy jelezzék: "Héé itt vagyok még mindig! Szeretném szúrni a szemed, és fájdítani a szíved!". És a röhej benne, hogy sikerült is most nekik egy idő után. Egyszerűen fájnak a beteljesületlen dolgok, az elengedett álmok, a kudarcok, a megszakadt barátságok, és egyre csak az jön elém, hogy akkor mire is vagyok elhívatva?... A semmire? Vagy esetleg arra, hogy én legyek a példa a fiatalok előtt majd, hogy: "Na gyerekek, így néz ki egy célját vesztett, kudarcokban profi ember!"
Nem erre vagyok én. Nem hiszem, hogy ennyire reménytelen vagyok. Simán talpra állok, mint eddig bármiből. Viszont most megint nehéz. Mint egy túra: az emelkedő a legnehezebb, de végül csak van egy egyenes szakasz, vagy lejtő, esetleg pihenő hely. Viszont nem félek attól, hogy így marad minden, nem félek semmitől. Kitartok, ahogy eddig, megyek tovább, és készen állok bármilyen változásra, nyitott vagyok minden új dologra...:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése